Az „űrbe költöztetett felhő” elsőre elegáns megoldásnak hangzik: nincs helyi tiltakozás, nincs új ipari telek, a hűtés is megoldható. Csakhogy ha mindehhez milliós nagyságrendű új műhold kell, akkor a számla nem a földi szomszédságban, hanem a légkör legérzékenyebb rétegeiben érkezhet meg.

Mi történt

Egy, az amerikai Szövetségi Kommunikációs Bizottsághoz (FCC) benyújtott petíció azt kéri, hogy állítsák meg az új engedélyek kiadását az úgynevezett űrbeli adatközpont-projektekre, amíg nem készül érdemi környezeti hatásvizsgálat. A tervek lényege: adatközpont-funkciókat (számítás, tárolás, hálózati kiszolgálás) műholdakra vagy műholdcsoportokra telepítenének Föld körüli pályán.

A beadvány és több szakértői megszólalás szerint a fő kockázat az, hogy a fellövések és a későbbi visszatérések (amikor a műholdakat „nyugdíjazzák” és a légkörben elégnek) szennyező anyagokat juttatnak a sztratoszférába. A sztratoszféra a légkörnek az a magasabban fekvő rétege, ahol többek között az ózonréteg is található; gondolj rá úgy, mint egy finoman hangolt „védőpajzsra”, amit nem jó ismeretlen összetételű porral és füsttel bombázni.

A felsorolt kibocsátások között szerepel fekete korom (black carbon), különféle nitrogén-oxidok, alumínium-oxidok, klórtartalmú gázok, illetve a műholdak elégésekor ritkafémek és más fémek. Ezek egy része olyan magasságokba kerül, ahol a természetes „kimosódás” és keveredés másképp működik, ezért a felhalmozódás lehetősége különösen aggasztó.

Miért fontos

A műholdak száma már most meredeken nőtt: nagyjából 1 400 aktív műholdról (2015) kb. 15 000-re jutottunk, és a következő évtizedben akár 100 000 is lehet. Ha ehhez még külön, adatközpont-célú hálózatok társulnak, az nemcsak több indítást és több „elégetést” jelent, hanem több fényes objektumot is az égen. A fény-szennyezés itt nem költői túlzás: a csillagászati megfigyeléseket rontja, és a sötétséghez alkalmazkodott élővilág (például rovarok) viselkedését is megzavarhatja.

A legkényesebb pont mégis a bizonytalanság. 2023 végén egy sztratoszféra-mérő repülés fémeket talált a kénsavas aeroszolokban (apró részecskékben), amelyek a sztratoszféra fontos „szabályozó elemei”. Ezek a részecskék a Föld hőháztartásában is szerepet játszhatnak – leegyszerűsítve: részben úgy viselkedhetnek, mint egy magaslégköri „napernyő”. Hogy a bejutó fémek miként változtatják meg ezt a rendszert, nagyrészt ismeretlen.

Mire figyelj

  1. Mit kér az FCC-től a petíció, és mi lesz a válasz? A kulcs az, hogy lesz-e érdemi környezeti felülvizsgálat, vagy a szabályozás továbbra is főként kommunikációs/engedélyezési logikával kezel egy valójában környezeti ügyet.
  2. Mekkora lesz a valós műholdszám és az élettartam? Ha a műholdak 5–15 év után tömegesen „égnek el”, az a szennyezés időbeli ritmusát is meghatározza.
  3. Megjelennek-e kötelező anyag- és visszatérési szabványok? Például a felhasznált anyagok (ritkafémek, bevonatok) és a deorbitálás módja döntően befolyásolja, mi kerül a sztratoszférába.
  4. A földi lábnyom sem tűnik el: az űrbeli adatközpontokhoz szükséges ritkafémek és erőforrások kitermelése ugyanúgy a Földön történik, csak a konfliktusok földrajza változik.

Az űrbeli adatközpont ígérete valójában egy klasszikus infrastruktúra-dilemma: a kényelmet és kapacitást könnyű skálázni, a mellékhatásokat viszont csak akkor lehet kezelni, ha előbb pontosan megmérjük őket – és nem utólag próbáljuk kitalálni, mit tettünk a légkörrel.