Mi van akkor, ha a jövő adatközpontjai nem ipari parkokban, hanem Föld körüli pályán dolgoznak? A Google első ilyen prototípusa már online van, és az első éles feladata nemcsak technikai, hanem kicsit szimbolikus is volt: verset írt az űrről.

Mi történt

A hónap elején pályára állt a Suncatcher nevű kísérleti műhold, amelyet a Google arra használ, hogy kipróbálja, működhet-e egy adatközpont az űrben. A fedélzeten négy TPU dolgozik — ez a Google saját, AI-feladatokra tervezett gyorsítóchipje, nagyjából úgy képzeld el, mint egy speciális processzort, amelyet kifejezetten modellek futtatására optimalizáltak. A műhold legfeljebb 1 kilowattnyi áramot termel, ami kevés ahhoz, hogy egyszerre mind a négy chip menjen, ezért jelenleg csak egyet tud bekapcsolni, azt is körülbelül 20 perces időablakokban.

A nagyjából háromhetes beüzemelési szakasz után megérkezett az első valódi teszt: a földi mérnökök egy előre feltöltött Gemma 4 modellt kértek meg, hogy írjon haikut az űrben létezésről. Ez látványos nyitány, de a fontosabb feladat az volt, hogy a rendszer adatokat küldjön vissza a műhold körüli pályakörnyezetről és a működési állapotáról. Most indul az a tesztkampány, amelyben azt figyelik, hogyan viselik a chippek a hőterhelést és az űrbéli sugárzást. Utóbbi azért kritikus, mert úgynevezett bitflipet okozhat: ilyenkor egy memóriában tárolt 0 vagy 1 véletlenül átbillen, és ez csendben meghamisíthatja az adatokat vagy a számítás eredményét.

Ha a hardver bírja a környezetet, 2027-ben két újabb műhold jöhet fejlettebb chippekkel, nagyobb energiatermeléssel és optikai, vagyis lézeres műholdközi kapcsolatokkal. Ez azért érdekes, mert a terv nem pusztán egy-egy önálló AI-műholdról szól, hanem több, egymáshoz közel repülő egységről, amelyek együtt végeznének nagy számítási munkát — mintha egy adatközpont szervereit nem egy épületben, hanem az űrben osztanád szét.

Miért fontos

Az ötlet elsőre futurisztikusnak hangzik, de valójában egy nagyon is földi problémára reagál: az AI egyre több áramot, hűtést és infrastruktúrát igényel. Az űrben a napenergia bőséges lehet, viszont minden más nehezebb: a kommunikáció szakadozóbb, az energia még így is szűkös, a sugárzás pedig kiszámíthatatlanabb, mint egy szárazföldi szerverteremben. Épp ezért ez a kísérlet nem arról szól, hogy holnap felköltöznek a felhőszolgáltatások az orbitális pályára, hanem arról, hogy kiderüljön, van-e egyáltalán műszaki és gazdasági értelme ennek a modellnek a 2030-as években.

Mire figyelj

  1. Az egyik kulcskérdés az lesz, mennyire zavarja meg a sugárzás a számításokat. A földi tesztek alapján az úgynevezett inference, vagyis a már betanított modellek futtatása kevésbé érzékeny erre, mint a tréning, de az éles űrbeli adatok most jönnek.
  1. Fontos lesz az energiaegyensúly is. Ha egy műhold csak rövid ideig tud egyetlen AI-chipet működtetni, abból még nem lesz versenyképes adatközpont. A következő generáció sikerét nagyban az dönti el, tudnak-e több számítási kapacitást stabilan ellátni.
  1. Érdemes figyelni a lézeres műholdközi kapcsolatokra. A TechCrunch értelmezése szerint itt dőlhet el, hogy az ötlet túl tud-e lépni az egyedi demonstráción, és valóban elosztott, összehangolt számítási rendszerré válhat az űrben.